Giosetta Fioroni olasz pop-art művésznek hihetetlenül sokáig kellett várnia a nemzetközi elismerésre – de most, a nyolcvanas éveiben végre kijutott neki belőle. Ebben az évtizedben volt az első önálló kiállítása Londonban és New Yorkban (a Partners & Mucciaccia, illetve a Drawing Centerben). A moszkvai Modern Művészetek Múzeumában nemrég ért véget az 1960-as években készült munkáiból rendezett, nagyszabású kiállítás. Fioroni még a Valentino divatháztól is felkérést kapott, hogy működjön közre a 2014-es őszi kollekció elkészítésében.
Műveinek ára is az egekbe szökött. Alkotásainak tulajdonosai egészen a közelmúltig nem adták el a munkáit, mert nem volt rá piac. 2014-ben még 10 ezer font volt a legmagasabb ár, amennyiért egy műve elkelt. 2017 áprilisában, a Christie's milánói árverésén Interno familiare című festménye már 74 ezer fontért talált vevőre.
De ki is volt valójában Giosetta Fioroni? Miért jelentős, amit alkotott? És miután a 20. században oly hosszú időn át mellőzték, miért került a 21. században egyszeriben az érdeklődés középpontjába?
Giosetta Fioroni
(Róma 1932)
Cím nélkül, 1957
olaj, vászon, 69,5 x 50 cm
Intesa Sanpaolo gyűjtemény
Fioroni 1932-ben született Rómában, művész szülők gyermekeként (apja szobrász, édesanyja festő volt), és az 1960-as években vált híressé a „Piazza del Popolo iskola” követőjeként, amely lényegében Olaszország válasza volt a pop art irányzatra. Egyedüli női tagja volt a csoportnak, amelynek tagjai között ott találjuk Mario Schifanót, Tano Festát, Mimmo Rotellát és Franco Angelit is (az iskola nevét a római térről kapta, amelynek kávézóiban a tagok rendszeresen összegyűltek).
Eltekintve attól, hogy Schifano egyes művein felhasználta a Coca-Cola logóját, az olasz pop-art művészek amerikai társaiktól eltérően nem annyira a mindennapi fogyasztási cikkekből merítették témáikat, hanem kifejezetten olasz kulturális utalásokból.
Festa például kiapadhatatlan ihletforrásra lelt Michelangelónak a Sixtus-kápolna mennyezetén látható, Az ember teremtése című jelenetében. Eközben 1965-ös Részlet a Vénusz születéséből című képén Fioroni – a névadó istennő arcának közeli ábrázolásával – egyfajta skizofrén megközelítésben értelmezte át Botticelli remekművét.
Giosetta Fioroni
(Róma 1932)
Részlet a Vénusz születéséből, 1965
olaj, vászon, 100 x 200 cm
Gallerie d’Italia – Piazza Scala, Milánó
A mű az Intesa Sanpaolo modern és kortárs olasz művészeti gyűjteményének részét képezi, és szerepel a 101/900 című új kiadványban is, amely a bank 101 legjobb 20. századi művét tartalmazza.

Olaszként Festa és Fioroni számára a reneszánsz ikonográfia épp olyan ismerős volt, mint az amerikaiaknak a Campbell levesesdoboz (Andy Warhol talán leghíresebb pop-art művének ihletője).
A másik lényeges különbség az volt, hogy míg az Egyesült Államokban a pop-art művészek gépi technikákat alkalmaztak, mint például a szitanyomás, addig az olaszok jobbára ragaszkodtak a kézzel készült alkotásokhoz. Ami Fioronit illeti, szívesen alkotott monokróm képeket, és híres az ezüst zománcfesték használatáról.
Ez kísérteties hangulatot, vagy ahogy ő maga fogalmazott, „álomszerű lüktetést” kölcsönzött művészetének – témái olyanok, mint egy messziről felbukkanó emlék, amely mintha bármelyik pillanatban újra eltűnhetne. Szokása volt művein csupán ceruzával odabiggyesztett, szerény jelzéseket hagyni, ami szintén a mulandóság érzését hangsúlyozta.
Ha már a mulandóságnál tartunk, Fioroniról – bár továbbra is alkotott – az 1970-es években egyre inkább elterelődött a közfigyelem. Addigra az olasz művészet továbblépett: a pop-art helyett már az Arte Povera mozgalommal azonosították.
1965-ös Részlet a Vénusz születéséből című képén Fioroni – a névadó istennő arcának közeli ábrázolásával – egyfajta skizofrén megközelítésben értelmezte át Botticelli remekművét
Giosetta Fioroni
(Róma 1932)
Asciuga ali, 1995
vas, 183 x 130 x 80 cm
Intesa Sanpaolo gyűjtemény
Ami Fioroni látványos visszatérését illeti ebben az évtizedben – a művész olyan szintű nemzetközi elismerést kap, amilyet még fénykorában, a hatvanas években sem –, ez részben annak tudható be, hogy a legtöbb háború utáni olasz műalkotás ára ugrásszerű emelkedésnek indult az utóbbi időben. A kritikusok által régóta nagyra tartott munkásság némi késéssel a gyűjtők érdeklődését is felkeltette.
Különösen a pop-artnál egyre inkább elfogadottá válik az a nézet, hogy nemzetközi hatású mozgalomról beszélhetünk (nem pedig szinte kizárólag amerikairól, ahogyan azt korábban állították), amelynek egyik legélénkebb központja Olaszországban alakult ki. 2016-ban Mimmo Rotella lett az első olasz pop-art művész, akinek egy műve árverésen átlépte az egymillió fontos (és az egymillió eurós) álomhatárt. A Piazza del Popolo iskola egyedüli női képviselőjeként Fioroni az elkövetkező években gyaníthatóan még nagyobb népszerűségre tehet szert.